Október 26, szerda. Hétfőn adtam le a nevezésem a terepfutás.hu pályázatára. Szerda délelőttre ígérték a döntést. Egyszercsak csörög a telefon. Szimpatikus, lendületes férfi hang közli, hogy sajnos nem én nyertem, de be lehet adni egy újabb pályázatot. Hallgatok. Majd egy nagy nevetés és a hang közli, hogy gratulál, engem választottak meg 2012 szponzorált terepfutójának. Vigyorgok és elkezdek valamit makogni, hogy köszönöm, meg jajdejó. A hang közli, hogy találkozni kéne, hogy megbeszéljük részleteket. Megbeszéljük, hogy együtt ebédelünk. Így ismerkedek meg Csanyával (akit mostantól csak Főnökként szólíthatok).
Nagyon kötetlen, jó hangulatban telik az első találkozónk, Csanya rögtön rám önti az összes tudnivalót zanzásítva. Majd a desszert előtt, mintegy mellékes kérdésként odaveti „na és mikor jössz futni?”. Izé..., hát.... Lenyelem a falatot (ezzel is időt nyerek), mondom végülis van nálam futócucc, a szigetre készültem. Na, akkor este jöhetnél a Szeszre – mondja Csanya. Fejlámpád van?- kérdi. Az nincs – válaszolom kicsit szégyenkezve. Akkor hozok – vágja rá és már sorolja is, hol és mikor találkozunk.
A SZESZ-ről már hallottam korábban is, tudtam, hogy szerda esténkénti terepfutó hadművelet, mindenki ajánlotta, de még nem voltak személyes élményeim.
Jó fél órával korábban kiérek a megbeszélt helyre. Fejemben a Nike futóklub téli hétvégi HHH futásának képe élt, arra számítottam, hogy sok futó fog már várakozni. De sehol senki. Küldök sms-t Csanyának, hogy jó helyen várakozom-e. Igen – jön a rövid, tömör válasz. 8 előtt 10 perccel bekanyarodik 3 autó és kiszállnak futók. Csupa pasi. Végülis szerda este van, az ember lányának normálisan ilyenkor már a tűzhely mellett a helye, úgyhogy érthető az ivararány.
Az első döbbenet bemutatkozáskor ér. Gergőn egy szál sort és egy rövidujjú poló van. Határozottan úgy néz ki, mint aki nem fázik. Nem értem. Az autóban gyorsan átöltözöm, épp hogy felaplikálom vadiúj fejlámpám (köszönet érte szponzoromnak), futótársaim már mutogatnak az órájukra, hogy indulni kell. Nem értem, mire föl ez a nagy sietség, miért nem melegítünk be szépen. Merthogy ez a második döbbenet. Bemelegítés nélkül vágunk neki a tájnak. Nem tudom, hol vagyunk, érdeklődésemre azt a választ kapom, hogy „a kéken”. Aham. Hát így mindjárt más. Itt még széles és elég sima az ösvény, akár hárman is tudunk egymás mellett futni. Mennek a körkérdések, figyelek, gyűjtöm az infókat. Egyszercsak megérkezünk egy kis tisztásra és szusszanunk. Pár másodperc múlva szemben feltűnik pár fénypontocska. Mintha bányászlámpácskák lennének, hullámozva közelednek felénk. Megtudom, hogy ők a Fenyőgyöngyéből érkező brigád. Így értelmet nyer az induláskori sietség is, fontos az időzítés, hogy ne kerüljük el egymást. Körülbelül 10-en lehetnek, köztük két lány (huh, jó látni). Csanya előre vetítette, hogy a többieknek beharangozta részvétemet, így nem csodálkozom, hogy nevem hallatára többen harsányan felhördülnek, hajlonganak. Csanya felkészített rá, hogy a szponzorációs csomaggal együtt jár a froclizás, de nem gondoltam volna, hogy máris belecsöppenek.
Együtt a csapat, neki is lódulunk. Ha minden igaz, a zöld jelzésen haladunk tovább. Mint tök kezdő, rákérdezek Csanyánál, hogy van-e olyan site, ahol feltöltve megtalálom a ma esti útvonalat, mert szívesen végignézném utólag. Nincs. Szóval memorizálni kell. Az út pont kezd leszűkülni, ugrálni kell egyik oldalról a másikra, mikor az egyik lány - Helga - nekem szegezi a kérdést, mit is jelent pontosan ez a szponzoráltság. A terepviszonyok miatt csak több részletben sikerül átadnom a lényeget. Jól esik a kérdés. Elérkezünk egy útkereszteződésbe, a csapat megáll picit. Gyorsan körbepásztázom a futótársakat, feltűnik, hogy mindenki nagyon lazán öltözött (rövid ujjú polók, capri nacik). Ez elgondolkoztat.
De már indulunk is tovább. Épp egy lakott rész mellett haladunk el (csaholnak is a kutyák rendesen, minden szomszéd örömére gondolom), mikor Csanya mondhatni felhatalmazást adván a viccelődésekre, benyög egy „hajrá Emese”-t. A hatás nem marad el. Kösz Főnök! Valahogy úgy alakul, hogy itt többek elé kerülök. Klasszul hullámzik a pálya, élvezem, hogy könnyedén haladok, el tudok szakadni picit. Ekkor egy kisebb útelágazáshoz érek. A fán a zöld jelzés jobb irányba mutat. Utolérnek Csanyáék és mondják, hogy menjek balra. „De a jelzés jobbra mutat. Nem baj?” – teszem fel a nyilvánvalóan teljesen értelmetlen kérdést. Nem – jön a már ismert tömörségben a válasz. Eldöntendő kérdésekben jók vagyunk. Ezt megjegyzem, hasznomra lesz még a következő egy év során. Egy nagyon jó részhez érkezünk – egyszemélyesre szűkül be az ösvény, a fák ágai szűk alagutat képeznek, úgy érzem magam, mint egy óriási labirintusban. Nagyon tetszik. A labirintus helyenként tereptárgyakkal nehezített, értsd ezalatt kidőlt fa, kisebb-nagyobb kiálló sziklácskák. Egyre meredekebb az út, a végén már belegyalogolok. Felkaptatok a „csúcsra”, a Kálváriához. Itt vár a jól megérdemelt „jutalom”. Gyerekkorban buksisimogatás járt, most a környező települések fényeinek lenyűgöző látványa. Szájtátva botorkálok a kereszt körül. Megérte eljönni! Készül pár fotó, aztán indulunk is tovább. Ekkor már érzem, hogy hiba volt nem enni a futás előtt, szerencsére Csanya felajánlja vízkészletét.
Lefelé óvatosan haladok, aszfaltra tervezett cipőmben csúszkálok, félek, hogy lentebb végzem, mint tervezem. Rengeteg sztorit hallok a futás során, ezek kicsit el is vonják a figyelmemet az útról, egyben csökkenő tempóm is kevésbé tűnik fel. Csak azt érzem, hogy fázok. Csanya levezeti, hogy a fáradtság miatt van. Na ja, nem ehhez vagyok szokva. Vissszaérünk az első megállónkhoz, a csapat ketté válik. Mi a reptéren kelünk át, csodálkozom, hogy milyen magas a fű errefelé. Emiatt azt sem látom, hogy a fű alatt a föld egyenetlen, többször majdnem perecelek. Kezdek lemerülni, ezt nyilván Csanya is látja rajtam, lelkesít, hogy bár kicsit belecsúsztunk a két órába, de mindjárt visszaérünk az autókhoz.
Végül 15 km-t teszünk meg és minden lenyújtás nélkül (!), elégedetten sétálunk a parkolóba. Pali bácsi nagyon kedvesen felajánlja, hogy hazáig fuvaroz. Jól kifaggat, egész úton jár a szám :-) . Otthon azonnal forró fürdőt veszek, két nap múlva megérkezik a jóleső izomláz is.
Első SZESZ futásom számos tapasztalattal szolgált:
- egyértelműen túlöltöztem magam. Ki kell tapasztaljam, mi az a réteg, aminél nem szakad rólam a víz, de nem is fagyok kockára.
- árnyékomat látva elszörnyűlködtem a mozgásomon. Úgy dobálom a lábaimat, mint egy balerina. Jó lenne ezt valami lendületes és egyenes mozgásra lecserélni.
- terepegyenetlenségeket sikkantással jelzek. Halál ciki, erről le kéne szokjak és át kéne térjek a sokkal kulturáltabb „vigyázz, gödör” változatra.
Az esti futás témában az alábbiakban kérnék tanácsot nálam tapasztaltabb terepfutóktól:
- hány fokos szögben kell ahhoz biccenteni a fejem, hogy a fejlámpám ne a lombokat vagy az előttem futó tarkóját világítsa be?
- meddig kell ahhoz a zsepi nélküli orrfújást gyakorolni, hogy a futófelső mosásánál ne körömkefével kelljen levakarni a rászáradt anyagot?
Emese
