Mobil karácsonyfa

10 hét. Nézőpont kérdése, hogy ez sok vagy kevés. Nekem éppen ennyi időt kellett végigedzenem, mire Olivér „emberek közé engedett” és résztvehettem, a Gyermekvasút 20 túra és terepfutó versenyen.

Azért ezt megelőzte még pár történelmi jelentőségű esemény! 2 hónap kitartó tipegés után sikerült a gellért-hegyi körömet úgy végigjárni, hogy nem pittyegett be az órám. Hazaérve volt akkora ugrálás, körtánc és ihaj-csuhaj, hogy még az alsó szomszédok is megjegyezték maguknak. Ugyanaznap este másik nagy öröm is ért, Olivér jóváhagyta a nagy műgonddal összeállított versenynaptáramat. Igaz, ami igaz, pont a célverseny még hiányzik a listáról, de legalább jut valami meglepi is a végére. Addig is jó, hogy vannak kapaszkodóim, látom előre, hogy mire is készülünk éppen, van célja az edzéseknek.
Miután azon kaptam magam, hogy rendszeresen mások gps-es futóútvonal felöltéseit bogarászom és már kezdtem kínosnak érezni, hogy mindig mást kérek meg, hogy a hétvégi hosszú futásokhoz találjon ki nekem valami jóféle útvonalat, elzarándokoltam a legközelebbi könyvesboltba és beszereztem életem első saját turista térképét! Bár a szintrajzokkal még nem vagyok pontosan tisztában, de a villamoson már úgy böngészem a Budai-hegység turista útvonalait, mintha egy világkörüli expedíciót terveznék.

Az év utolsó  napján aztán olyasvalami történt, ami egyértelművé tette számomra, hogy sürgősen valami kihívásfélét kell kerítsek magamnak, mert türelmem fogyóban és ezért tőlem szokatlan cselekedetekre vetemedek. E jeles napra épp egy hosszú futás jutott, amit a HHH-n csoszogtam le. A vége előtt pár perccel, az utolsó kis emelkedőn araszoltam fel éppen, mikor leelőzött egy apuka és közben, mintegy nyomaték gyanánt, a „mi lényegesen gyorsabban futunk” magyarázattal szolgált 8 év körüli fiának. Így utólag szánom-bánom, de ettől a kijelentéstől elszállt az agyam és a pulzuskontrollra fittyet hányva nekilódultam, hogy fölényes tempóval lenyomjam a fenti párost. Ott és akkor ez méltó elégtételnek tűnt és főleg nagyon jól esett futni.

A következő hétre aztán kissé alábbhagyott az edzések iránti lelkesedésem is, így Olivér vette a lapot és beiktatott a hétvégére egy korábban tabunak számító futós rendezvényt. Úgy vártam ezt a megmérettetést, mint egy kisgyerek! Készültem rá lélekben, hogy végre két óránál is többet futhatok, magasabb pulzusszámon és más futókkal együtt. Hét közben még úgy nézett ki, hogy egyedül kell mennem, így jó főpróbának tűnt egy edzés a Kőhegyi Menedékház körül a Pilisben. Először mentem teljesen ismeretlen terepre egyedül. A teszt jól sikerült, nem tévedtem el, a zord időjárás ellenére nem fagytam szét és nem is pereceltem.
Végül egy 5 fős társaság verődött össze vasárnap reggelre és a korai időpont ellenére nagyon jó hangulatban tartottunk a kiinduló pont felé. Számbavettük, ki melyik távon indul, milyen tempót tervez, gyorsan összeálltak az alkalmi futócsapatok. Én sem maradtam egyedül, Dóri felajánlotta, hogy szívesen fut velem. A rajtnál szokatlan kép fogadott minket. Rengeteg ember próbálta magát bezsúfolni a Széchenyi hegyi gyermekvasút várótermébe, hogy regisztrálhasson. Mindenki tolongott, ment a könyöklés, bár láthatóan senki nem tudta pontosan, hogy hova és miért áll sorba. Én szinte transzban voltam, így az amúgy rutin átöltözés, pulzusmérő felcsatolás, frissítők szétpakolása valahogy sokkal több időt vett igénybe, kissé fejetlenül rohangásztam fel s alá. Mire minden a helyére került, úgy néztem ki, mint egy mobil karácsonyfa. A kulacs, a csoki, a kesztyű, a zsepiből a fő és a pót, meg a pót pótja, a térkép, a rajtszám, a felvarró, az óra és a csip – mind ott csüngött rajtam. Szerencsére Dóri magához ragadta a kezdeményezést és utat tört a tömegben a kijárat felé. A következő pillanatban már kint futottam a metsző szélben, úton életem első terep 20 km-es versenyén. Innentől csak egy feladatom volt, követni Dórit, aki bár azt állította magáról, hogy csapnivalóan tájékozódik, profin olvasta a jeleket, nem is tévedtünk el. Kivéve azon az egy ponton, ahol én próbáltam okoskodni. (Ezúton üzenem minden kedves sporttársnak, soha ne hallgassanak rám, ha a helyes irány megtalálásáról van szó.) Mivel korán indultunk, nem volt még sok turista az úton, kényelmesen tudtunk haladni. Szépen megkerültük a János hegyet, majd a Hárs hegyet, mire eljött az a pillanat, amitől minden futásnál tartok – szükségét éreztem egy rövid megálló beiktatásának. Gyorsan számbavettem a lehetőségeket, majd a „budai úrilányos” megoldás mellett döntöttem és a Szépjuhászné kulturált mosdóját vettem igénybe. Nyilvánvaló, hogy szoktatni kell majd magam a tényhez, miszerint ez a luxus nem lesz mindig elérhető... Bár folyamatosan iszogattam a kulacsomból, meg majszoltam a csokiból, két óra után éreztem, hogy fejben szétcsúszok, nem bírok figyelni és lassan a mozgásom is szétesettebb lett. Ez is egy újabb tanulság, gyakorolnom kell a megfelelő frissítést is. Nekem nagyon jól esett volna egy hajrá a végére, de csipogó órám felébresztett az álmodozásból. Így viszont legalább maradt erőm a célban rávetni magam a zsíroskenyérre, napközis teára.

Karácsonynak vége, egy jó kis útvonallal és sok tanulsággal a tarsolyomban edzek tovább... várva a Húsvétot.