Sok tyúk dombot győz!

Van ugye a futás, meg a gyaloglás. És e kettő között számos átmeneti stílus. Elmúlt 5 hetemet ezek tanulmányzozásával töltöttem. Mivel mindezt edzői felügyelettel és pulzuskontrollal tettem, minden igyekezetem ellenére inkább a gyalogláshoz közelebbi haladási irányzatokkal kerültem szorosabb kapcsolatba.

Ahogy azt az első hét alatt is megértettem, az edzésem ezen fázisa inkább a türelmet és idegeket edzi, mintsem egy fizikailag megerőltető vagy kimerítő gyakoralatsor lenne. Az ötödik hétre el is jutottam a mélypontra, teljesen elkeseredtem hogy semmit, de tényleg semmit nem moccant lefelé a pulzusom, a szokásos útvonal emelkedőin mindig ugyanott pityegett be az órám. Egy nyomorult méterrel nem engedett tovább.

Azért a hetek alatt sok mindent kipróbáltam, amik új erőt adtak, változatosságot nyújtottak a
totyogásban vagy csak simán jókedvre derítettek. Nekem nagyon bevált, hogy a szokásos gellért-hegyi körömet ellentétes irányban totyogtam végig. Mintha egy másik helyen sétálgattam volna!
Kipróbáltam új helyszíneket, például a Rózsa domb alsó traktusát gyaloglásztam be keresztbe-kasul. Miközben a villákat bámultam, beletipegtem pár nagyon klassz, eldugott meredek emelkedőbe.
Évek óta tendencia volt baráti körömben, hogy egyre többen lettek a jóga hívei – most eljött az
idő, kipróbáltam én is. Jó volt új környezetbe, közegbe kerülni és egy számomra eddig ijesztően lassúnak tűnő mozgásformát kipróbálni. A többhetes magányos és első blikkre haszontalannak tűnő edzések egyik negatív hozadéka, hogy egy idő után már nem tudtam futókra nézni. Szinte fizikai fájdalom volt látni, hogy Mások Bezzeg Futnak. Így inkább áttértem a témáról való olvasgatásra.
Az egyik remek írás pont rímmelt az aznap esti edzés alatti gondolataimra. Azt vettem sorra, hogy milyen mondatokat mantrázgatok magamban. Nekem most éppen a minden fantáziát nélkülöző „ez egy fontos lépcsőfok” működik a legjobban. A cikk sok jópofa példát hozott, így teszteltem pár futóismerőst és nagyon vicces válaszokat kaptam. Kedvencem az aznap reggel rádióban hallott közismert sláger refrénjének - úgyis mint „száguldás, porsche, szerelem” - ismételgetése egy teljes félmaratoni versenyen át (pedig a „száguldunk, sólyomként, kék hegyeken át” sorban elénekelt hasonlat szerintem megérne legalább 2 kilométert). De ami az elmúlt hetekben a legnagyobb
segítséget, támogatást jelentette, azt mindig a futótársaktól, barátoktól kaptam. Hálás köszönet mindenkinek, aki öntötte belém a lelket!

Mint tudjuk, a futásban nagyon fontos, ha nem a legfontosabb kellék, a Cipő. Most már én is
büszke tulajdonosa vagyok egy profi terepfutócipőnek. Ez a tény is arra sarkall, hogy minél előbb megerősödjek, minél többet hordhassam igazi terepen. A cipő beszerzéséről külön beszámolót tudnék írni, itt zanzában annyi, hogy Csanyával teljesen leamortizáltuk a bolt személyzetét. Míg ő végigpásztázta a bolt komplett kínálatát tesztelve az eladó felkészültségét és a többi vásárlónak lyukat beszélt a hasába a terepfutás szépségeiről, addig én sorra próbáltam a terepfutócipő- felhozatalt. A hátul zseléset, a középen és hátul zseléset, a belülről támasztékosat és a támaszték nélkülit, a simát és a goretexeset, a cipőfűzőset és a gyorszárasat. Ezeken belül is az összes színválasztékot és természetesen mindent 3 méretben, hogy kiderüljön, a téli zokni&talpbetét combo melyikben viselkedik a legjobban. És még csak ezek után következett az a műsorszám, amitől a legtöbb pasi utálja a shoppingolást. Elkezdtem hezitálni két modell között. Mikor már mindkét eladó a lábaimnál térdepelt és nyomkorászta a cipőorrokat (közben Csanya eladott egy pár zoknit és egy
kedves vásárlónak 3 percben összefoglalta a különböző zselék élettani hatását), bennem átbillent a mérleg a kanárisárga cipő javára.

Nyilván ahány ember, annyiféle célravezető módszer, metódus. Én az elmúlt héten kifejlesztettem egy általam tyúktipegés névre keresztelt technikát, a világot jelentő emelkedők meghódítására – lábfejnyi, apró lépésekkel araszolok felfelé, csigalassúsággal.

Lássatok csodát, a sok tyúk dombot győz! Ugyanis tegnap megtört végre a jég, és a fenti
tyúktipegéssel egyes emelkedőket már csont nélkül meg tudtam „futni”, a többi emelkedőn csak az utolsó 10%-ba kellett belegyalogolnom és még a legelső 3 emelkedőn is 6-8 méterrel tovább jutottam, mint korábban. Ha valaki megkérdez két hónapja, hát nem gondoltam volna, hogy a tyúklépésnek én így tudok örülni!!!

Azt hiszem, megvan az új mantrám: „Lassan, de biztosan”.

Emese

P.S.: Az érdekelne, hogy más futóknak milyen mantra jön be.