Spot beszámolója
Börzsöny éjszakai
Fél éve nem túrázok sérült sarkam miatt, az éjszakai kaland közeledtével azonban ellenállhatatlan vágy kerít hatalmába, nekem ezen ott kell lennem.
Nekiállok hát edzeni, futok, gyalogolok, tekerem a szobakerékpárt, mindvégig fájó lábbal, érzem, ahogy visszatér az erőm. Végül elérkezik az indulás pillanata.
Magamra öltöm túraruhámat, felhúzom bakancsomat, hátamra kanyarítom hátizsákomat, elbúcsúzok aggódó feleségemtől, és kilépek az ajtón. Hát akkor gyerünk, had jöjjön a nagy kaland, és erőteljes léptekkel indulok a villamos irányába.
A szokásosnál korábbi vonat ablakánál bámulom az elsuhanó tájat, gondolataim messze járnak, a Börzsöny hegyei között. Végigfutom az útvonalat, memorizálom a jelzéseket, a nehezebben követhető részeket, lélekben felkészülök a nehéz terepviszonyokra. Ráhangolódok a megpróbáltatásokra.
14:10. Meglepetésemre tömeg a busznál, a tervem, hogy a lábam miatt ülve tudjak utazni, füstbe menni látszik. Mindegy, adom fel a reményt, amikor meglátok egy helyet, odaérve egy pillanatig gondolkodóba esek, talán inkább állok, de aztán az előttem álló éjszakára gondolva, mégis leülök a nem éppen megnyerő külsővel rendelkező egyén mellé, lesz, ami lesz alapon.
Ennyire világosban még sosem láttam Kemencét, igaz, csak a falu szélén járok, és nem is megyek beljebb, de azért jól megnézem, takaros kis falu, szép házakkal, körbe hegyekkel. Egy meredek utcán sétálunk a völgy felé, mindenütt szépen karbantartott kertek, festett kerítések.
A Kemence patak hídján, korlátra támaszkodva vizsgálgatjuk a megáradt folyamot. Kövek szinte sehol sem látszanak ki, lesz bajunk az éjszakai átkelésekkel, bámuljuk elgondolkodva.
Hárman baktatunk a start felé, meg egy falusi gyerek a kiskutyájával, póráz helyett lánc tartja kordában a kis jószágot, nem is tud meglépni. A nap süt, és sietnünk sem kell, vidáman beszélgetünk régi túrákról, főleg az emlékezetes 2005 és 2006-os viszontagságairól, az utóbbin én nem voltam ott, de a 2005-öst végigküzdöttem.
Letelepedünk a Kőrózsa egyik asztalánál, eszünk-iszunk, beszélgetünk, öreg erdész csatlakozik, régen volt nagy havakról és áradásokról folyik a csevely, közben meghív minket egy-egy deci jó vörösborra. Az ablakon kinézve, időnként a pocsolyák felszínén csepergő eső nyomai tűnnek fel, jobb lenne, ha nem esne, sóhajtok fel.
Gyorsan eltelik az idő, nevezünk, készülődünk, előkerülnek a fejlámpák, meghosszabbodnak teleszkópos botjaink. Sűrűsödik a tömeg, szedelőzködünk, hagyunk helyet a most érkezőknek.
6:00 megindul a startidők regisztrálása, harmadikként csekkolok, egy kép az indulásra várókról, aztán a fejlámpa bekapcsol és irány a sötétség. Ahogy ellépek, és egyedül maradok, szinte érzem, ahogy körülölel, betakar, az éjszaka, lámpám fénye csak fokozza, tapinthatóvá teszi azt, talpam alatt apró kavicsok neszeznek, csikordulnak.
Irány a titokzatos, koromba temetkező erdő. Belenézek a fejemről világító fénycsóva vágta sebbe, nézem az aszfalt egyenetlenségeit, kátyúit, a padkákról egyre beljebb húzódó földsávot.
Híd kőkorlátjai közé kanyarodok, alattam a megáradt patak dübörög, a kövekhez verődő jéghideg víz az erejét fitogtatja.
Elhaladok a Börzsönyi-főalappont mellett, és jobbra fordulva megkezdem a kapaszkodást. Lassan távolodó lámpák fényudvarát figyelem, megjelennek az első izzadságcseppek, lejjebb húzom a dzsekim cipzárját. Mögülem igen agilis fiatal csapat érkezik, kidőlt fán kell átküzdenünk magunkat, ketten simán besorolnak, a harmadik úgy vág elém, majd fel lök, nem hagyom szó nélkül, mormol egy bocsit az orra alatt, gondolom nekem.
Haladunk tovább, évekkel ezelőtt kidőlt bükkfák felé közeledünk, nem tudni ott vannak-e még, vagy már eltakarította őket valaki, lámpám nem világít odáig, így jobbnak látom lentről kerülni, csúszós talajú meredeken ereszkedek, keresem az avar által eltakart ösvényt, kikerülök egy fekvő törzset, és megindulok meredeken felfelé, lassan, körültekintő léptekkel az eredeti útig, itt aztán nagyot szusszanva próbálom rendbe szedni pulzusomat. Elhaladok egy vetkőző turista előtt, éppen a nadrágját húzza le, mondom neki, hogy feljebb hűvösebb lesz, nem hallgat rám, közli gondolatát: hidegebbre számított.
Az út balra fordul, majd rettenetesen el kezd emelkedni, lelassulok, minden lépésemet meggondolom, az enyhén sáros felszín csúszós, veszélyes. Lámpám fényénél keresem a kiálló gyökereket, éles köveket, amiben megkapaszkodhat bakancsom talpa. A levegővételt és lépéseim ritmusát összehangolom, és csak megyek felfelé, tovább és tovább, lassan ingatom testem előre-hátra, ezzel is ritmust, lendületet adva, csak nagy ritkán nézek fel, nem akarom tudni, mennyi van még hátra. Hírtelen hideg fuvallat, megborzongok, itt a barátságtalanul fagyosabb zóna, feljebb húzom a cipzáramat.
Kimerülten érek fel, próbálom rendezni zihált állapotba került erőnlétemet, apró vízszintes szakasz, gyorsan regenerálódok, szívverésem, légzésem helyreáll. Lazán ballagok, amikor előttem, egy fatetem szembeálló ágai villannak elő a sötétből, kis híján felnyársalnak, alig bírok kitérni előle. Phú… ez durva volt.
Kidőlt fákat lépek át, kerülök ki, felnézek az égre csillagok nincsenek, csak a hold korongja dereng az elvékonyodó felhőrétegen keresztül, talpam alatt száraz gally reccsen. Haladok tovább a sötét erdőn keresztül, ismerősök érnek utol, üdvözölnek, távolodnak, tűnnek el.
A befülledt levegőt helyenként jeges fuvallat frissíti, ilyenkor összébb húzom dzsekimet, sapkámat fülemre hajtom. Az előttem haladók lámpái magasan felettem szórják fényüket, komoly emelkedőt sejtetnek, fejemet leszegem, a földön imbolygó, reszkető fénykört bámulom. Kisebb hófoltok jelennek meg, érezhetően süllyed a hőmérő higanyszála, avar alatt meghúzódó, alattomos jégfoltok nehezítik az előrejutást.
Elszántan küzdöm magam feljebb és feljebb. Földre hullott, száraz gallyakat kerülgetek, beleakad a lábam, több lépésen keresztül cipelem, végül dühödten rúgom le róla. Mielőtt felérnék a föd-vár peremére egy éjszakai lepke keveredik a lámpám fényébe, látszólag vidáman verdes szárnyaival, de ha tudna beszélni…, mindegy, igencsak meglepődök, hogy februárban ilyesmivel találkozom.
Itt fenn már sok a hó, és jég is van bőven, vigyázni kell hová lép az ember. A fák között fények tűnnek elő a messzeségben, figyelem az előttem haladó túrázó meg-megcsúszó mozgását. A világos felé közeledve, tábortűz fénye festi pirosra a komoran álló fák fekete kérgeit. Magosfa ellenőrző pont, 20:01, 807m szintemelkedés, nyújtom a papíromat, hallgatom a lángok között parázsló, égő szálfák pattogását, sercegését, érzem hőjének sugarait hideg arcomon.
Ismét a sötét erdei utak felé veszem az irányt. Hallgatom a hó roppanásait lépteim alatt, botjaim egyenletes surranását, ahogy a fehér takaróba hatol. Meredek lejtő, csúszkáló lábak, fákba kapaszkodó kezek, botok egymáshoz verődése, óvatos, megfontolt haladás.
Bagoly éles huhogását sodorj felém a fagyos éjszakai szél, a halálmadár hangja, a zsákmányt kereső ragadozó kiáltása éles pengeként vág rést az alvó erdő csendjébe, újra és újra, aztán csend, mély síri csend, csak a lélegzetvételem hallatszik.
Beljebb húzom fázó nyakamat, belebámulok a mellettem tátongó, ijesztő mélységbe, a hullámzó, jeges ösvényre világítok, amely felfelé kanyarodik, ágaskodó sziklák teteje felé. Néhány lépés után megcsúszok, a szívem hevesebben kezd verni, óvatosabbá válok, kerülöm a kiálló sziklákat, átlépem a gyökereket, a csapáson heverő drótokat.
Jobbról eltűnik a semmi, helyette balra fordulva ereszkedni elkezdünk, kanyargós, szűk sziklalépcsőkön, saras csúszdákon. Faépítményű emlékhely, gyertyák kegyeleti lángjai világítanak rajta.
Tovább ereszkedünk hosszasan, fáradó izmokkal, küszködve a felázott tereppel. A mélyből, zúgó vízáradat hangja dübörög felénk, minden lépéssel erőszakosabban, süketítőbben. Balról szegődik mellénk az első kisebb folyam, vizsgálom lámpám fényénél, hol lehetne átkeli rajta, sáros partjai nehezítik a feladatot, köveken lépkedek, botjaimmal támaszkodok a latyakos részeken. Süppedős szekérútra jutok, rajta patak mossa a sarat, mindenhonnan víz folyik, a föld átázott, szivacsa nem bírja, visszaköhögi tartalmát.
Széles folyam, torlódó emberek csoportja előttem, a túloldalról utasítások hangzanak az átkeléssel kapcsolatban. A sötét víz ijesztően hömpölyög, zúg, csapkodja talpunk alatt a köveket, átbukva cipőnk fűzős részein. Előttem, nyakig sáros ember lép a következő sziklára, előtte, fenékig elázott hölgy halad mutatva a terepviszonyok mostohavoltát. Még egy ugrás és a parton vagyok, mögöttem zúgás, kiáltozás, pontőr mondja én vagyok az utolsó 21 órás beérkező, kapok egy aláírást, meg egy időt. Iszom egyet, és már ballagok is az avarlepte úton a többiek után.
Síkos, lefagyott rész, vastag jégtábla, óvatosan lépek rá, földes terepet keresek, megcsúszok, de némi kapálódzás után talpon maradok. Szakadatlan zúgás a kísérőnk, a csapás a folyam felé vezet, bámuljuk az elhízott patakocskát, gázlót keresünk, néhányan neki indulnak, én is megtalálom a saját átkelőmet, botjaimmal stabil támaszt keresek a meder alján, óvatosan lépek a nedves kövekre, bakancsomat ostromolják a tajtékok. Botladozunk tovább a parti ösvényen, avar alatti köveken, korhadt ágakon.
Nem sokkal feljebb visszafordul utunk a víz felé, nem látok megfelelő helyet, egy hölgy sikeresen próbálkozik, átjut szárazon, kiállt, hogy erre gyertek, ez járható, egy srác nekiindul, felkuporodik egy jókora sziklára a parttól lépésnyire, szemben, odvát vesztett fa váza meredezik: azt kell megfognod, aztán már át is tudsz lendülni, adja a hölgy az utasításokat. A fiú nyújtózik, egyre kijjebb hajol, még egy kicsit, a lába megcsúszik, beletoccsan a jéghideg vízbe, nagyot ugrik ki a törzsre, fel a tetejére, de megint megcsúszik, oldalával zuhan a rönk és egy sziklafal közé, egyik lába a vízben, kászálódik, látszólag nem esett baja, azon kívül, hogy csurom víz.
Na, ebből én nem kérek, és már indulok is fel a hegy oldalába, a patak felett tovább, nyaktörő, csúszós, saras terep, cipőm élével vagdosom a meredek oldalt, hogy stabilabb lépéssel biztosítsam magamat a vízbe csúszás ellen. A többiek közben újra átkelnek, én is odaérek, megyünk tovább, emelkedő szekérút mentén, Fazekas-forrásnál átugrok egy kisebb eret, aztán nekiveselkedek a csaknem függőleges fal megmászásának.
Lassú egyenletes léptekkel, minden talajfogást meggondolva araszolok felfelé, az egyre görcsösebb lábaim pihenésért kiáltoznak, de nem állok meg, nem, megyek tovább és tovább, néhányan keresik az utat, eligazítom őket, izzadságcsepp folyik a szemembe, marja, kezemmel segítek, beledörzsölöm, most már látni sem látok. Baktatok a végelláthatatlan emelkedő teteje felé kimerülő izmokkal, botommal támaszkodva és lökve magamat.
Felérve, lassan, kicsit imbolyogva a fáradtságtól, lépkedek tovább egy egyenesebb szakaszon, nem sokkal távolabb jobbra fordulok, és lehuppanok egy padra, jó néhány percet töltök el itt, előttem haladnak el az edzettebbek, erősebbek.
Kanyargós, gyökérrel sűrűn szabdalt talajon lépkedek, nézem a mellettünk húzódó keskeny mezőt, és az erdő mélyén nyugvó, sűrű sötétségét. Fogamat összeszorítva araszolok az egyre meredekebb csapáson, nem fogok megállni, fel tudok menni, bíztatom magam, és csak haladok tovább, most meredekebbre vált, néhány lépés és fenn vagyok a földsánc peremén.
Vastagabb hórétegben baktatok, csúszkálok, de legalább nincs gyilkos emelkedő, csak emelkedő. Összeverődünk néhányan, megtalálom a jobbra lefelé tartó csapást, szólok a tovább haladóknak is. Megindulok lefelé, a szinte függőleges úton lecsúszok az első fáig, keresem a hogyantovábbot, a kijárt rész járhatatlan, inkább a járatlant választom, fától-fáig csúszkálva, bakancsom élét használva, elgondolkodom, melyik a jobb ilyen terepen: a fel, avagy a le.
A völgyben vastag hóréteg fogad, meg-megcsúszó lábaim, bizonytalanul követik egymást, botjaim nyújtanak segítő támaszt. Erdőben hagyott hatalmas traktor állja utunk, le van láncolva. Kivágott fatörzseken kászálódok keresztül, a köd hatalmasra hízik, nem látok semmit, lehetetlen tájékozódni. Találomra választok a kettéágazó szekérutak és a traktor által erdőbe taposott utak között, bizonytalanul baktatok tovább, keresve valamilyen támpontot, bizonyosságot, hogy jó felé megyek.
A távolban feltűnő fények végül igazolnak, és megkönnyebbülhetek. Csóványosra érkezek, 22:58. Pecsételés, a fáradságtól, csak botladozok esetlenül, teát kunyerálok, végül megkönyörül rajtam az egyik pontőr és kapok tőle egy pohárral, nagyon köszönöm, és hálás vagyok a válaszáért: „Ha te felküzdötted magad idáig, ebben az időben, akkor az a legkevesebb, hogy kiszolgálunk”! Na ez a hozzáállás hiányzik nekem sokszor, a teljesítmény elismerése, utólag is nagyon köszönöm!
A meleg teát nagy élvezettel kortyolgatom, fogytával megkísérlem az ismétlést, nem az ő hibájuk, hogy a repeta már hidegre sikeredett a bogrács feltöltése miatt.
Elballagok a kőhengerig, megállok mellette, aztán közelebb megyek a fákhoz, a világító hó lehetővé teszi, hogy messzebbre lássak, mint máskor. A távolodó hólepte terep, lassan szürke ködbe vész, a sötétség és a köd groteszk éjszakai játéka félelmetes, izgalmas érzést kelt, percekig nem tudok szabadulni a látványtól, még mindig látom a szemeim előtt, olyan mintha nem lenne utána semmi, mintha apró szürke pettyek tömörülnének, nyelnék el a fákat, a lefelé zuhanó mélységet, mintha az egész mozogna, változna, az ember szinte úgy érzi bármelyik pillanatban előléphet valami ijesztő, valami, ami nem emberi.
Megfordulok, és lassan elhaladok a torony, ásító, sötét bejárata előtt, vetek egy pillantást a ropogó tűz felé, figyelem az éppen beérkezők elgyötört vonásait. Oldalazva ereszkedek a meredek hegyoldalon, egyik fától a másikig csúszkálva, a hatalmas Korona-kő mellett, a két cipőtalpnyi mélyedés, az ereszkedésre szolgáló csapáson jeges, nyaktörő, mindenbe kapaszkodok, amibe lehet, jeget fog az egyik lábam, egyensúlyomat vesztem egy pillanatra, botjaimat belevágom a talajba, szerencsém van, haladok tovább. A lankásabb alsó szakaszon lefutok, magam sem értem miért, de így sokkal kevésbé bizonytalanok a lépéseim, mint a kimért, lassú haladásnál.
Enyhe emelkedőn kaptatok, most már ez is fáraszt, az üveges talaj itt is járhatatlan, oldalt keresek tapadósabb részeket.
Sziklás terepen mászok, tetején kútszerű üreg, azon túl szakadék, lenézek, sötét mélység tátong, jobbra a Csóványos tornyát keresem, de felhőben van, és persze a napfény nélküli tájban egyébként is láthatatlan lenne.
Menetirányba fordulok, keskeny, jeges padkán igyekszem talpon maradni, fáradó izmaim alig várják, hogy a Spartacusnál lerogyjak egy padra. Sátor tűnik fel, egy kéz nyúlik ki belőle, belehelyezem a papíromat, eltűnik a sátor mélyén, kiszól egy hang, hogy én vagyok-e, mondom igen, és örömmel üdvözöljük egymást, aztán ismét előkerül az igazoló füzetem, pecséttel a megfelelő helyen.
A vastag hótakaróban álló sátor a kispistázók rémálma, ha díjazást akarnak kapni, akkor csak erre jöhetnek. Szerintem olyanok is vannak, akik még sohasem jártak, ennek a túrának, ezen a részen, mivel a Foltán-kereszt felé sokkal könnyebb a terep és gyorsabb is.
Jó tempóban haladunk többen együtt az enyhén hullámos szekérúton, a hó lassan elfogy talpunk alól, a terepet sár váltja fel. Meredek lejtőn tocsogunk, én vagyok a sereghajtó, előttem vagy öten ereszkednek összevissza dülöngélve, meg-megcsúszva, egyensúlyozva.
Balra lehúzva, szűk csapáson, tüskés bozótoktól szaggatva törünk előre, cikázó lámpák fénye világít bokrokat, fákat. Keresem a távolban lobogó tábortüzet, de semmi jele, meg is jegyzem, hogy innen már látni kellene. Nyálkás szerpentinen érünk ki egy aszfaltcsíkra, a kulcsos-ház közelében, és még mindig semmi, a csend is, és a sötétség is túl nagy. Átballagunk a dübörgő patak felett, körülnézek, kombi autó felnyitott csomagtartóval, két asztal, leülési lehetőségként legfeljebb a betonlépcső jéghideg fokai jöhetnek szóba. Roppant csalódott vagyok, fáradt tagjaimat a Spartacusnál következő pihenő tartotta életben, most szinte megrogyok, elhagy az erőm.
Odakéredzkedek az autó nyitott csomagtartójához, had üljek le egy kicsit, készségesen odaeresztenek, pedig meglehetősen útban vagyok, és még egy teát is hoznak, csokit, pogácsát nyomnak a kezembe. Meghatódok ezen a gondoskodáson és szó szerint új erőre kapok, nem is élek vissza a helyzettel, rövid pihenő után, felállok, veszek egy repetát az isteni finom teából és arrébb állok. Míg szürcsölöm az aromás nedűt, hallom, hogy egy hölgy azt mondja: Én nem ilyen terepviszonyokra számítottam, úgyhogy ennyi, én befejeztem. Ő elindul lefelé, én meg felfelé, tovább a betoncsíkon az első kanyarig.
Meredek szakaszon mászok az erdei ösvényre, utolérnek, félreállok. Araszolok utánuk, a változó meredekségű ösvényen, fogyó erőmmel küszködve lépkedek feljebb és feljebb. Aztán úgy érzem, nem tudok továbbmenni, megállok, botjaimat leszúrom, vállaimat a botok végére helyezem és így fujtatok több percen keresztül.
Aszfalt utat keresztezek, túloldalon meredek, sziklás, agyagos mászás, nincs semmilyen kapaszkodó, most a veszélyesebbnek látszó részét választom, meglepve tapasztalom, itt kevésbé csúszik. A kanyargó csapáson néhányan elhaladnak mellettem, többször meg kell állnom, fizikai fájdalmat érzek a fáradtságtól, minden lépés szenvedés. Ezek a rövid pihenők azonban jót tesznek, ismét és ismét tovább tudok indulni.
Időnként mintha egy-egy esőcsepp érné a kezemet, kiérek egy kis mezőre, széles szekérúton folytatom az éjszakai menetelést, pocsolyák, sár, és helyenként megjelenő jégfoltok kerülgetése nehezíti az előrejutást.
Sűrűsödő vízfoltok jelennek meg a dzsekimen, ne, ne essél, fogom könyörgőre a dolgot. Foltán-kereszt, szakadó égi áldás, nem húzhatom tovább, hátizsák le, elő az esőkabáttal.
Az erdészút teljes szélességben tükör jég, megállni nem lehet rajta, a szélében próbálok tapadó felületekre akadni. Haladok az éjszakán át, szembe jönnek a túrát befejező, feladó társak. Mi azonban lépkedünk tovább, avart, fadarabokat, süppedő havat keresve talpaink számára. Fagyos, viharos szél lökdös, taszigál a fahiányos terepen, megborzongok, átjár a hideg, zártabbá teszem ruházatom, kapucnimat fejemre húzom.
Kemény emelkedő egyik fájának vizes kérgét támasztom hátammal, ebben a pillanatban nem tudom mi a szép ezekben a túrákban, félig halottnak érzem magam, lábaim fájnak, zihálva veszem a levegőt, a szívem ver, hogy majd kiesik. Bámulom a havas, jeges utat, és a kilehelt párafelhő szétoszlását szemeim elé világító lámpám fényében. Csak akaratom ereje mozgatja megfáradt tagjaimat, izmaim már nem akarnak dolgozni, tovább haladni, tiltakoznak minden újabb terhelés ellen.
Tábortűz, látom a tábortüzet, minden fellelhető tartalék energiám mozgásba lendül, megújult erővel vágtatok a tűz irányába. Állok a lángok előtt, sajnos nincs meleg tea, a szolgálatkész személyzet, széttárja a karját, a bográcsban melegedő víz még jeges, de igyál kávét, mondják, arra külön forralunk vizet. 2:28. Csóványos másodszor.
Leülök a kávépad mellé, kulacs az asztalon, kérdezem mi ez, mondják pálinka. Hú… vehetnék belőle? Persze, azért van – jön a válasz. Rakok a kávémba egy keveset, fantasztikus fekete lett belőle, kortyolgatom a forró italt, és érzem, ahogy újra erőre kapok. Kidobom a poharat és taposom tovább a havat, az itt még téli álmát alvó Börzsönyön keresztül.
Csúszkálva, tempósan igyekszem lefelé, tudom, hogy a kék háromszög egy kisebb domb mögött válik le a zöld jelről balra, jobbra pedig egy kisebb fenyőcsoportnak kell lennie, ezt figyelve haladok előre. Kicsit távolabb, mint gondolom, meg is találom a megfelelő csapást, az út kevésbé letaposott, mélyebb a fehér lepel rajta.
Hosszan fut a talpalatnyi ösvény a hegy oldalában, míg végre sötétebb foltok jelennek meg, de lábunk alatt marad a jég, aztán az is eltűnik és felváltja a sár. Meg-megcsúszva igyekszem tovább, mígnem jobbra mutató nyilak jelzik, hogy irányt kell váltani. A meredek terep, arra utal, hogy megérkeztünk a Kőkorsóhoz. Hosszasan ereszkedünk, botladozunk, korcsolyázunk. A lábam el kezd remegni, az állandó támaszkodás, és a csúszástól való félelem, görcsös izomtartása kimerítette őket.
Szerpentines részen araszolunk, az ösvény ferde, sáros masszává vált, a kanyarokban teljesen eltűnt, óvatosan haladunk rajta egy ideiglenesen mellém szegődött túratárssal. Hirtelen előttem terem egy a szerpentint, függőlegesen keresztülszelő gyalogló és kis híján lesodor, de ahogy tovább lépek megérkezik a társa is, és ismét csak a lélekjelenlétemnek köszönhető, hogy megússzuk, alaposan kiakadok a felelőtlenségük láttán, komoly sérüléseket okozhattak volna, hogy nyerjenek néhány lépést.
A völgy alján zajos patak morajlik, de nem túl széles, így problémamentesen átkelünk és felmászunk néhány lépést a hegy oldalában futó keskeny ösvényre. Egyensúlyozva haladunk, az egy lábfej széles padkán, kidőlt fákon kapaszkodunk át, leszakadt útrészeken mászunk keresztül lámpánk gyér fényénél, meredeken néhány métert süllyedő, majd emelkedő lucskos, vízátfolyásos talajon csúszkálunk, próbálunk talpon maradni, míg ismét leérkezünk a folyamhoz. Átlépkedünk a kiálló köveket használva, odaát, jól járható ösvényre lelünk, gyorsan haladunk tovább, ezt a szakaszt hamar letudjuk.
A vége azonban szakadékos ereszkedés latyakos talajon. Ismét patak, megállok, a lámpám már alig pislákol, elemet kell cserélnem, sötétben nem jutok át az áradó vízen. Gyorsan utolérem a többieket, a másik parthoz közel egy lámpa világít a víz alatt, furcsa látvány, felette egy hátizsák. – Hát az ott? – kérdezem a kis társaságot. – Átdobtam. – szólal meg egy hang. – Aha… Nem mondok véleményt.
Próbálunk átjutni, hosszas tanakodás után, nekilódulunk. Figyelem, ahogy egymás után lépkednek a félig víz alatt lévő köveken, felszedett faágakkal támasztva magukat, felajánlom a botomat, menjenek át vele, aztán dobják vissza, nem élnek a lehetőséggel.
Az erős sodrás miatt alig lehet ezeket a vastagabb ágakat a meder aljára helyezni, egyszerűen eltolja a víz nyomása, amikor sorra kerülök, csodálkozva tapasztalom, hogy a túrabotomat is milyen erővel taszigálja a lezúduló hólé, pedig az csak egy vékony fém. Stabilan rögzítem a botjaimat a köves aljzaton, majd óvatosan ráhelyezem egyik lábamat egy sziklára, lábfejemen átbuknak a tajtékok, ránehezedek, próbálom nem mozog-e, egy lábon egyensúlyozok, botjaimat előrébb helyezem, a következő kőnek kint van a teteje, csak ritkán lepi el a víz, körülötte uszadék torlódott össze, gátat alkotva duzzasztja a hömpölygő áradatot, a másik oldalon kisebb vízesésként halad tova. Újabb követ szemelek ki, nem ér a felszínre, óvatos vagyok, csúszhat, rálépek, lendületet veszek, és a partra szökkenek.
Néhány méter magas, meredek, sáros oldalt kell megmászni, belevágom talpélemet az átázott talajba, botjaimat úgyszintén, a lendületem megtorpan, egy pillanatra úgy érzem visszaesek, de sikerül stabilizálni a helyzetemet, kiálló gyökérre lépek, felhúzom magam. Egy szekérúton folytatjuk a következő átkelésig, itt sikeresen vesszük az akadályt, aztán megint átkelünk, minduntalan hosszas tanakodás keresgélés, vizsgálódás után.
A Postásháznál most nem keresünk pontot, letéphető igazoló cetlit, minden csendes, haladunk tovább a vízpartig, viszonylag könnyen átjutunk, azonban a következőnél hiába tanakodunk, nézelődünk, nem látunk módot a továbbhaladásra.
Fogok egy jókora sziklát, akkorát, amekkorát még éppen fel tudok emelni, odacipelem, görnyedek a súlya alatt, szólok az éppen próbálkozó társamnak, hogy jöjjön vissza a partra, majd egy jól irányzott dobással a megfelelő helyre sikerül ejteni a sziklát, csakhogy az áradat annál jóval mélyebb, szinte eltűnik alatta, rögtön látom, itt nem fogok átjutni.
Forgolódok, nézelődök, visszafordulok, látom, hogy az egyik társunk a túloldalon van. – Hát te meg hol mentél át? – teszem fel neki a kérdést. – Átgázoltam, már úgyis mindegy – feleli. Erre neki indul egy másik túrázó is, ráhelyezi a lábát egy mélyen a víz alatt lévő kőre, aztán, ahogy lépne előre lecsúszik róla, a meder köves talaján bicsaklik a bokája, belelép a másik lábával is, botladozik, majdnem elvágódik, de sikerül talpon maradnia, már mindegy, ő is átgázol.
Ismét körülnézek, de nem látok megfelelő átkelőt, elindulok a patak partján visszafelé, úgy ötven méterre találok egy biztatóbb helyet, a kövek itt is a víz alatt vannak, de csak a bakancsom merül alá, egyébként szárazon kelek át, a part meredek, alig bírok felkapaszkodni, de innen már egyszerűbb, a kisvasút sínjein átjutunk a kanyargó patak felett.
Rövid, kényelmes gyaloglás után, feltűnik a Hamuház kertjében világító tábortűz barátságos fénye. Letérünk a sínekről, felmászunk néhány lépcsőn, és már ott is vagyunk a csokoládés doboz mellett, kapunk is belőle, meg egy pecsétet is. 03:45. Leveszem az esőkabátomat, összecsomagolom, ahogy végzek, elered az eső, egyre jobbon esik, előveszem az esőkabátomat, felszenvedem ismét, és neki indulok. Az égi áldás eláll, de már nem vetkőzök. Rövid vízszintes szakasz után meredek szekérúton araszolok felfelé, megyek, csak megyek összeszorított foggal. Eldöntöm, nem állok meg az Aklok-rétjéig. A soha véget érni nem akaró emelkedőn, csak baktatok, baktatok tovább és tovább, egyre fáradó izmokkal, tolom magam feljebb és még feljebb.
Jobbra létra, átjárás a kerítésen, leágazik a kék sáv, innen piros kereszt, Aklok-rétje, balra egy fatuskó, lerogyok rá. Mögöttem érkezik egy srác, mondja, hogy csatlakozik, rendben válaszolom, de én most itt ledekkoltam egy időre, jobban jár, ha tovább megy.
Némi pihenés után, felállok, nem esik jól, baktatok felfelé, kereszteződésnél utolérem a továbbküldött srácot, irányba állítom, aztán indulás tovább. A régebben murvás út egyre sárosabb, tapicskolok a felhígult talajon, egyre lassulok, nehézkesen emelem lábaimat, de csak megyek tovább és tovább. A bukkanó tetején lankásabb részre emlékszem, de nem így van, rosszul esik a tovább emelkedő út. A tetején, aztán jön a meglepetés, bokáig süppedek a híg latyakba, nem lehet kikerülni, egyik oldalon meredek fal, a másikon szakadék. Csak a híg latyak marad, gázolok, cuppogok, helyenként úgy beleragadok, hogy majdnem kilépek a bakancsomból.
Kivágott fák között próbálok csapást keresni, teljesen elállják az utat, az egyikre leülnék, tiszta sár leszek tőle, tovább megyek, találok egy száraz törzset, kimerülten rogyok rá, figyelem a továbbhaladókat, nehezülő léptekkel csúszkálnak a nagy-hideg-hegyi emelkedő felé.
Megszakítom rövid pihenőmet és a többiek után tocsogok reménykedve, hogy hamarosan véget ér ez a rémálom. Odaérek a nagy emelkedő lábához, felpillantok, figyelem az imbolygó fénynyalábokat, nagyon magasan felettem látom őket, de jó nekik gondolom, aztán nekiveselkedek.
Lassan komótosan, minden lépést meggondolva araszolok a mélyen átázott talajon, képtelen vagyok a szekérúton maradni, minduntalan megcsúszok, nem tudok lendületet venni, értetlenül nézem, hogyan tud ezen a meredek terepen megmaradni ez a híg, folyós dagonya, kimászok belőle a fák közé, inkább a járatlan utat választom.
Fáradtan dőlök egy fa durva kérgének, gőzölög rajtam az izzadt ruha, kezdek fázni, indulok tovább, erőszakkal rakom előre lábaimat, már nem akarnak tovább menni, de majdcsak fenn leszek, egyszer mindenhová felérek, ha lassan is, de minden lépéssel közelebb kerülök célhoz, és ez az utolsó komoly emelkedő aztán vége, bíztatom magam.
Mögöttem is látok lámpákat, de nem közelednek, nekik sem könnyebb. Újabb fát támasztok, figyelem a szívem ritmusát, várom, hogy csituljon egy kicsit.
Felérek, visszanézek, messzi lent látok fényeket, fáradt lábaimat lazítom, iszok egy korty vizet, csak úgy menet közben. Taposom a havat, izzadság csorog a szemembe, marja a só, nem dörzsölöm, kikönnyezem.
Balra térek, valamikor szűk csapás volt, most valami gép utat taposott ide, letarolva a cserjést. Kiérek a köves útra, tükör jég, körülnézek, nincs egérút, bátortalanul lépek a sikamlós felszínre, merev lábbal, mindenre felkészülve araszolok át a túloldalra. Itt van egy keskeny rész, amin lehet haladni óvatosan, de csak lassan jutok előre. A tűzrakó hely mellett igyekszem a lépcső felé, fél úton megbánom, de már késő, inkább a házat megkerülve kellett volna mennem, a jég életveszélyes, a lépcső úgyszintén, megkönnyebbülve érek a turistaház ajtajához.
Találok egy seprűt, igyekszem megtisztítani a bakancsomat a hótól és a ráragadt sártól, az eredmény meglehetősen kétes.
Nagy-hideg-hegy turistaház, 6:14, gyorsabban értem fel, mint ahogy számítottam rá, így most van egy kis időm. Forralt bort, meg két fél literes rostost veszek és letelepszek egy asztalhoz. Szürcsölgetem a meleg nedűt, az alkohol már rége kiforrt belőle, de azért jól esik.
Hozzálátok a zokni cseréhez, felhajtom a kamásnit, a kezem csurom sár lesz, megyek a mosdóba lemosni, visszaülök, kibontom a fűzőket, a kezem ismét merő sár, lehúzom átázott zoknijaimat, beletörlöm a kezemet, nézem megfonnyadt, átázott bőrömet, meggyötört lábaimat, de szerencsére nincsenek hólyagok, csak néhány körmöm fáj, valószínűleg azoknak búcsút mondhatok.
Iszom egy korty meleg bórt, előveszem a Richtofitot és alaposan bedörzsölöm vele mindkét lábfejemet, hagyom, hogy beszívódjon a bőrbe, aztán száraz zokni, közben elfogy a borom, nyitom a rostost, nagyot húzok belőle, bekötöm a bakancsomat, elhelyezem a kamásnit. Leveszem a radiátorról a dzsekimet, egész jól megszáradt, az esőkabátomat begyűröm a tasakjába, majd a hátizsákba, a megmaradt rostost hátizsákom oldalhálójába helyezem.
Kilépek a hideg, de már derengő hajnalba, ismét leküzdöm magam a jeges lépcsőkön, elcsúszkálok a sílift mellett, és vacogva indulok az erdő felé, hideg van és a ruhám sem száraz. A fás széle meredek jégpályát hoz, lehetetlen lejutni rajta, irány a bozótos, ott már kijártak egy ösvényt, ezen jól lehet haladni, csak az ágakba akadok bele időnkét. A felvonó pályáján muszáj a jégre lépni, nincs más lehetőség, átszánkázok rajta, egyre világosabb van, minek vettem fel a fejlámpámat nem tudom, de most már nem állok meg, hogy elrakjam.
A Magas-Tax turistaháza némán tűri az éjszakai gyaloglók hadát, a kezdő sípálya felvonója is csendben pihen. Keresztülbaktatok a havas mezőn, előttem is botorkálnak néhányan, lassan közeledek feléjük. Az újabb szekérút is szín jég, talpalatnyi sávon lehet közlekedni, időnkén át kell jutni a túloldalra, mert csak ott lehet továbbjutni. De jó lenne egy korcsolya: morfondírozok.
Baloldalon meredek szakadék, az aljáról dübörgő patak hangja idézi az éjszakai átkelések emlékét, balra a hegy oldalába vágott út meredek fala. Ahogy ereszkedünk egyre lejjebb és lejjebb, úgy kezdenek sűrűsödni a láposabb, mocsarasabb részek, lassan vékonyodnak a hórétegek, szürkébbé válik a táj, minden saras, vizes, az utakon erecskék, csermelyek csordogálnak.
Az erdei, szűk csapás avarral fedett, lucsoktól mentes, könnyedén baktatok rajta lefelé, a lábaim jól érzik magukat a száraz zoknikban, fájós talpam is rendben van nem rosszabb, mint amilyen az elején volt.
Visszajutok a köves szekérútra, a sár mély, latyakos, nem lehet kerülni, de nem is lenne értelme, így benne gázolok. Ismét erdei csapásra térek, itt már süppedősebb a terep, bedőlt fákat is kerülgetni kell, van ahol, csak átmászással lehet tovább jutni. Mire újra kiérek a makadámos útra, kisüt a nap, csillog az ellenfényes táj, a fák ágain millió számra rügyeznek a szikrázó vízcseppek. A nedves kövek, és keskeny patakocskák, tükörként verik szemembe a fényt, álmos szemeim nehezen viselik.
Utolérek két sporttársat, együtt haladunk a falu felé, kerülünk egy sorompót, érünk házak közé. Még alszik a kis település, csendes minden, csak egy-egy kutya jelzi nem kihalt a község. Király-réten is a patakot figyeljük, az éjszaka után ez már természetes reakció, van benne bőven olvadt hólé, csapkodnak a hullámai, kövei dacolnak az elemi erőkkel, zajosan rohan tovább, még nagyobbra duzzadva az oldalágakból ömlő tajtékokkal.
Kis hídon haladunk keresztül, nyitunk be a célul szolgáló turistaház aulájába, ahol példás gyorsasággal kapjuk kezünkbe a teljesítésért járó emléklapot, kitűzőt és az Ákoshoz szóló kajajegyet.
Kemény éjszakán vagyunk túl, alaposan megdolgoztatott minket ismét az éjszakai börzsöny, szenvedéseimen azonban sokat segített a rendezők szolgálatkész hozzáállása, áldozatkész munkája. Köszönet azoknak, akik erejüket nem kímélve, a Csóványosra is felcipekedtek, meleg teával frissítve, kávéval kínálva, saját készítésű sütivel kedveskedve a résztvevőknek. Külön örömöt szerzett az, hogy a kijelölt utakra volt kényszerítve a mezőny nagy része. Sajnos még így is voltak, akik kispistáztak, ahol egy kicsit is lehetett, de már komoly előnyre nem tudtak szert tenni.
Gratulálok minden teljesítőnek, és bár nem kellett az időt kitolni, azért ez a terep rettenetesen nehéz volt, és méltán lehet büszke magára mindenki, aki teljesítette, de az is, aki megpróbált végig menni, ám most nem sikerült neki, mégis ott volt és megtapasztalta a Börzsöny keménységét.
