Zete beszámolója

Képek a túráról megtekinthetőek itt:
http://zete.uw.hu/album/thumbnails.php?album=62

Idén egy év kihagyás után végre ismét ott tudtam lenni a legkedvesebb teljesítménytúrámon. Mikor megtudtam, hogy idén új csapat vette át a rendezést, megnyugodtam, hogy ez a különleges túra fenn fog maradni. Volt olyan érzésem ugyanis, hogy a régi rendező gárda kezd kifulladni, mert már a címükre küldött leveleimre sem válaszoltak.

A túra előtt az időjárást figyelve könnyed túrára számítottam, még annak ellenére is, hogy december vége óta egyáltalán nem túráztam. Hát, ez a várakozásom nem igazán jött be...

Szobra egy korábbi vonattal utaztam le, így volt egy órám, hogy a restiben kényelmesen uzsonnázzak/sörözzek egyet. Néhány hasonlóan gondolkodó túratárssal együtt így teljes nyugalomban vártuk a buszt, amely beállt ugyan a megállóba, de a sofőr azért persze hogy csak pár perccel az indulás előtt jött, sőt pont akkor kellett neki két telefont intézni, amikor már ott volt vagy ötven ember sorban. Viszont, láthatóan az autós logisztika szélvés sebsen terjed, mert a busz kihasználtsága meg sem közelítette a korábbi években tapasztaltakat, még lapjával sem kellett állniuk az embereknek, annyi volt a hely. :-)

A Kőrózsa panzióban régi kedves ismerősökkel futottam össze, gyorsan megejtettem a szokásos italfelvételt, majd nevezés közben átvettem Csanyától a beígért lámpát és 18:09-es rajtidővel elindultam, Vándor Csillag és BHG sporik társaságában. Olyan jót társalogtunk, hogy csak a Z sáv elejénél vettem észre, hogy a lábszárvédőmet nem vettem fel. Megálltam, így le is maradtam egy kicsit. Igyekeztem kilépni, hogy minél előbb behozzam őket, de valamiért nem úgy ment a gyaloglás, mint vártam. Folyamatosan, de lassabb tempóban tudtam csak felfelé haladni, nem sok embert értem utól, nagyon be voltak az izmaim macskásodva. A Dosnya-nyeregnél de főleg az Esztergályosnál már jobban ment, itt utólértem V. Csillagot, sőt Tibettel és VM-el is összefutottam. Két óra alatt értem fel végül, amivel nagyon nem voltam elégedett: általában normálisabb terepviszonyok esetén eddig elég volt 1:40, de volt, hogy másfél óra alatt is eljutottam ide. Magosfán csak pár percet időztem és indultam lefelé. Az elején hatalmas csúszkálásokkal gyorsra lehetett venni a tempót, később a Nagy-Mána után pedig még kocogni is lehetett. A Rakottyás előtt jött az első veszélyes patakátkelés: vadul zúgott, hömpölygött az áradat, a pontőrök kiabálva leadott tanácsokkal segítették az éppen beérkezőket, hol is keljenek át. Itt már elememben éreztem magam, az ilyen börzsönyi hangulat az ami megfogott már sok éve.

Befaltam egy kiflit meg valami édességet és nekivágtam a Csóvi első megmászásának. Na, ami ezután jött, az szintén emlékezetes marad mindenkinek, aki eljött: a patak áradata szó szerint mindent elmosott, az amúgy is vacak állapotú turistaút gyakorlatilag nem létezett, a völgy normális túrára alkalmatlanná vált. Többszöri átkeléssel kerestük a legjárhatóbb helyeket, a köveken ugrálva mindenki tesztelhette, mennyire stabil az egyensúlyérzéke, és mennyire vízálló a szerelése. Én itt és később is azt a taktikát választottam, hogy ha nem volt megfelelő szikla és nem tűnt túl mélynek a víz, inkább gyors belegázolással keltem át.

Mindenesetre kimondottan ellenséges volt ez a szakasz, a pogányvári emelkedőt már nagyon vártam, ott legalább nem volt vízfolyás. A kaszálót elérve a padon kicsit megpihentem, majd folyamatos menettel egészen a Csóviig tudtam haladni. Fent tábortűz, ennivaló és tea fogadta a beérkezőket. Érdeklődésemre, hogy alkoholtartalmú itallal készültek-e, igen volt a válasz, így hozzájutottam egy adag lélekmelegítőhöz is.

Spartacus házig jól lehetett haladni, bár a latyakos hó mellett nagyon sok helyen volt kisebb-nagyobb felületen jég, amin alattomosan el lehetett csúszni. De ez itt még csak bevezető volt a későbbi szakaszoknál ránk váró szenvedéshez. Féltávnál sajnos a ház zárva, leülni csak a földre lehetett, nem igazán esett jól itt időzni. Ittam pár pohár teát, és indultam tovább. Foltán-keresztnél vártam egy titkos pontot, de nem volt, csak egy megpihenő túrázó, meg néhány épp beérkező. Egy kisebb csapat alakult itt ki, akik lazán követve egymást nyomták felfelé. Itt ismét éreztem, nem tudok olyan tempóban menni, mint szeretnék, ettől elég rossz lett a kedvem. Nagyon vártam már a Csóvit, bosszantott, hogy olyan köd volt, amitől alig lehetett látni, plusz az eső is rendesen szitált, fel kellett venni a kapucnit, becipzározni a kabátot. Ettől persze totál szétizzadtam magam, mert azért hideg az nem volt annyira. A Csóvin kénytelen voltam hosszabb pihenőt tartani, hogy regenerálódjak. A pontőröktől engedélyt kérve és kapva rágyújtottam, kicsit meditáltam, majd uccu neki, elindultam lefelé.

Először nagyon jó tempóban lehetett menni a laza hóban majd a kék háromszög letérésénél már kissé nehezebben. Még a patakhoz is viszonylag normálisan le lehetett jutni, de utána: a Kőkorsónál kimondottan veszélyessá vált a helyzet: félig jeges, félig sáros volt a szűk ferde ösvény, nagyon nem akaródzott belecsúszni a patakba, ezért többször letettem a kezem inkább a mocsokba, hogy megtámasszam magam elesés ellen. Nagyon lassan küzdöttem le ezt a részt, megváltás volt elérni a Fekete-rétig, ahonnan már nem fenyegetett ez a veszély. Három patakátkelés után, melyből a harmadik volt a legproblémásabb, eljött a Postás-ház, majd hamarosan a Hamuház. Asciimo egyből kiszúrt mikor odaértem, és már invitált is egy finom hazait rejtő flakon lelőhelye felé :-), amiért is külön köszönet. Beszélgettünk egy keveset és megígértem neki, lemérem, mennyi idő alatt jutok fel innen a NHHre. Az Aklok-rétjéig tartó Börzsönyi Kék szakaszt nagyon szeretem, ezzel nem is volt gond, 25 perc alatt megvolt. Utána viszont maga a borzalom jött: három km tömény lekvárszerű sár, totálisan szétdúlt volt a P + gerincútja. Olyan rossz volt itt menni, hogy még káromkodni sem volt érdemes. A Hanák-rét után sem akart véget érni a szenvedés, még a meredek utolsó emelkedő is teljesen szét volt dúlva. Ráadásként pedig a NHH-i dózerút szintén egyadta jég volt, csak a szélében lehett araszolva felfelé menni, az utolsó méterekig. A tuistaházban ittam egy adag forralt bort, és a derengő reggelben elindultam lefelé. Láttam a kibukkanó napot, egyre javult az idő, lejjebb a jég is eltűnt végre és közkívánatra. A célban fáradtan de örömmel vettem át a számomra hetedik Börzsönyi Éjszakai djazást, pár szót váltottam Csanyával, majd átvonultam Ákos bácsihoz reggelizni.

A kisvonatra várva már el is múltak a túra közbeni rossz érzéseim, az esetenként félelmeim. Megnyugtattam az otthoniakat is, hogy nem volt semmi baj.

Annak ellenére, hogy nem volt demesztő hideg és combközépig érő hó, a mostani túra nagyon nehéz volt a kegyetlen terepviszonyok miatt.

Gratulálok minden teljesítőnek, az új rendezőségnek pedig köszönet és elismerés!